Szomorú dal ötvözte szomorúvá a Holdat,
Keserűn poroszkáltak fenn a cserfes csillagok,
A tenger csendes hullámokkal sírt az ég alatt:
Az éjmezsgye gyér peremén elveszve ballagok.
A bánatária kesergő árja utolér,
Szívszaggatóan puha karjaival átölel,
Aláomlik a béke, mint ostromlott kőpillér,
Érződik a végzet illata távol, majd közel.
Lerázom magamról, akár nyirkos esővizet;
A közönynek nemtörődöm bűzös szennyfoltjait,
S követem a zokogó hangot, mint fároszhitet,
Üldözöm az árnyékok komor horizontjait,
Mígnem a cél célt ér, és a remény reményt arat.
Hallgatok a gyengén dobogó szívre ez egyszer,
Ember mivoltom elveszetten, fürkész gondolat:
Megtörni látszik a fals kőtábla törvényrendszer.
Ember, ó, gyarló ember: Földanya mindég sebzett;
Törékeny szirén, sellőlány a hálóban zokog,
Bűneim levetkezvén elmetszem a kötelet,
A szirén szabad: megbékélvén vízbe fulladok.