Tépelődő kezeim,
fehér brokátba csomagolták
az oszlásnak indult tegnapot.
Vérszínű foltok ütnek át rajta,
nem mondok több fohászt,
már régen nincs foganatja.
Lefoszlott ,összemosódott
testem körül,
remegő,
pulzáló aura pontok.
Sejtekre bomlok.
Magunknak ,
magunkba vájjuk
sírunkat.
Kifordult szemünk világa
virágot
visz.
Iriszt .
Grátisz.
Nem segít már gyermeksírás,
sem jövőm
görcsösen kapaszkodó,
ágszerű keze,
csak
haldokló gyökérré változom vele.
Tükrömben látom
szétmálló álmom
torzuló arcom,
magamnak mondom:
"nem sok időd van már ezen a porondon,
itt-ott,
össze kell hogy férceljelek,
mert
észre sem veszem,
kifolysz belőlem.
Behörpöl a föld
és
szomorú gazt terem."