Üresen tátong a fészek,
belülről rombolja enyészet.
Szélén csak gubbasztva vár,
fiókát benne
már nem talál,
a betegszárnyú sólyommadár.
Egykoron szembeszállt a széllel,
megküzdött orkán erejével,
de mindig hazaért,
mert tudta miért
kell életben maradni,
miért nem szabad sohasem feladni.
Büszke fejét még tartja
gyengülő szemmel az eget kutatja.
Gyönyörködve nézi fiókái röptét
kémleli a távolt,
várja hazajöttét.
Tollait kitépi, készít meleg fészket
törött beteg szárnya
óvó menedék lesz.
Mikor tolla elfogy,
többet már nem adhat,
utolsót vijjogva
nekiszáll a napnak.