Olyan nehéz néha kimondani amit érzünk. Pedig lehet, hogy az az utolsó alkalom. Ne hagyjuk ki!
Halódik a szó, a vigasztaló.
Torkod fogva tartja, szíved tovább marja,
hát üstökös csóvájába írod üzeneted,
s küldöd fényévekre, hozzá, a semmibe.
Sose látott galaxisok fénye rejti lelküket
minden látomásban, bizakodó reggel
el nem csattant csókja
fogcsikorgatás a sötét éjszakában.
Fájdalomba szunnyadt öreg, ráncos homlok,
jajba fulladt sírás, sosem élt mondatok,
tipegő kis lábak, utolsó sóhajok..
Nyúlnál most utánuk, de hiába. Nem éred.
Mert halódik a szó, a vigasztaló.
Már nyitnád szád, s kitárnád szíved,
hogy szólj, vigasztalj, s újra befogadd,
de nincs ismétlés, csak a nem várt semmi.
Látod? Lekésted. Ezzel kell együtt élni..
2009.08.26.
Zsefy Zsanett