NAGY DOMOKOS IMRE
A SÍUGRÓNÁL
A végtelenbe nyílik át a völgy,
a kékbe olvad lassan át a zöld,
és a kék a párák között elvész.
Csendes szépség erre minden orom,
nem muzsikál a szél a lombokon,
mert az erdő üstökén elenyész.
Holló repül át a langyos egen,
és a béke hever a völgyeken,
s mint egy nagy szív, úgy dobog az egész.
Madár csipog odafenn a fákon,
méh hintázik a nyíló virágon,
harmóniában zsong a végtelen.
Közel, távol bennem összeolvad,
s magamban a jelent és a múltat
végtelenként egyszerre érezem;
– de szeretném tudni a jövőből,
és kérdezem a futó felhőtől,
hogy mikor lesz, mikor Ő lesz velem?
(Bükkszentkereszt, 1962. július 31.)
[Ez volt a holló visszatelepedésének első észlelése a Bükkben. Akkor nem hitte el nekem senki. Ám vagy másfél évtizeddel később az ismert szakírónak utólag igen…]