NAGY DOMOKOS IMRE
TAVASZI MONOLÓG
Jártál-e valaha tavaszi erdőben,
amikor a levél a rügyből kibúvik,
néztél-e valaha fel a tavaszégre,
amikor a kékben bárányfelhő úszik?
Próbáltál valaha már kilátón lenni,
mikor a messzeség párából sző fátyolt,
s szeretted-e volna szívedre ölelni
az erdőt, a hegyet, a kék-messzi távolt?
Néztél-e az őzre úgy is, mint anyára,
amely a jövendőt szüli a világra,
és közben ízleli a tavasz friss szelét?
S érezted-e már a tavaszvégi réten,
melyet megért pitypang borít el fehéren,
hogy milyen fájó is az egyedüllét?
(Bükkszentkereszt, 1962. június 16. – Budapest, 1962. június 18.)
Egy estétől hajnalig átcsárdásozott falusi lagzi után kimentem az erdőbe a fejem kiszellőztetni. És ez a vers született belőle...