Annyira várlak, hogy már fáj!
Karomba zárnálak,
Százszor csókolnálak,
El nem engednélek,
Soha már!
Ám a Sors nagy Úr!
Nem enged egykönnyen,
Kínoz minket vadul,
Pedig akik ily kitartóan szeretnek
Boldogságot érdemelnek, nem bút!
Beérjük röpke percekkel,
Lopott csókokkal,
Ártatlan lágy öleléssel,
Hát nekünk még ez sem jár nagy Úr?