Mert kísértet a múlt, szörnyű árnyalak, lidérc,
Ott áll mögötted; a lábnyomodban él,
Szeme áthat: izzik, akár kohóban az érc,
De szíve fagyos, mint leghidegebb tél.
Ott tűnik fel mindig, hol legkevésbé várod,
Felbolygatott lélek: kopog körötted;
Néha láthatatlan, ám néha-néha látod,
De mint vészterhes örvény, ott köröz fölötted.
És ha magányosan sírsz, könnyű préda leszel,
Mellkasodba tép, megsebzi szívedet,
Véred gyöngy-patakozván, feltépett erekkel,
Elhagyod zordon, kísértő földedet.