Jaj istenemre, sok az, ami sok,
megsűrűdtek a politikusok,
de híján van a szántó, a mező,
meg aki munka mellett érhető,
a búza nem, csak szó aratható,
elvándorol a kenyérrevaló,
talán a föld is furcsábban forog,
elkevesellettek a boldogok,
a termő is csak porló, puszta kő,
és pénzre hajt ki, mint az utcanő,
s úgy ajánlkozik illedelmesen
mint csábra szoktatott történelem,
csak én tudom, hogy előrébb jutok,
már hatvanöt év, amit nem tudok,
nincs alagút, de látódik a fény,
a várakozás végén-elején,
s hogy körbe földön történik ami,
rám haragvódik mindig valami,
mit két lélegzet között föllelek,
mert háborúkkal hálok és kelek