Enyém e föld, itt én vagyok az aranypalástú korona,
Művelheted ámbár te, és arathatod,
Rabigába hiába alattad hajlik eke s borona,
Míg a roppant országkardot nem te tartod.
Címeres pajzsom árnyéka mögé rejtezhetsz: megvédelek,
De cseppnyi életed áldozzad cserébe,
Bástyatestem oltalmában nem bánthatnak északi szelek,
Ha letérdelsz hűen trónszékem elébe.
Én vagyok a föld! Én vagyok az ég! Vasakaratom alatt
Lesz üde tavasszá a megfagyasztott tél!
Viharokként lesújtó haragvással döngetek várfalat,
És ki ismeri arcomat: örökké fél!
Az istenkirály én vagyok! Hódolj nekem, halandó jószág,
Adózz arannyal, és adózz vérrel nekem!
De fordíts csak hátat: nem lesz kegyelem, könyörület, jóság,
Porrá tört tested a mocsokba temetem!
De tudd – csak megsúgom: valahol titkon-titkon én is félek,
Közelg már az utolsó perc szaga, érzem,
Midőn a meggyötört nép felébred: örökké én sem élek,
Mert a nép az úr, s hóhérbárd által végzem.