Valahol álmodtam egy világot magamnak,
de a messzeség neki homályos színt ad,
valahogy elveszik a sűrű ködtengerben,
mint egy apró érzelem a lélekben.
Valahol álmodtam egy világot magamnak,
mely legmélyén a Béke lángjai ragyognak,
sugaraik betöltik a földet s a mennyt,
izzó Nyugalom árad szerte s igazi Csend.
Ezt a világot kellemes meleg hatja át,
mosolygó sugár nyitja épp egy virág szirmát,
finom illatát egy méhecske zsongja körül,
ízlelgeti, szagolgatja, majd továbbröpül.
Itt nincs félelem, kétely, sem viszály, sem magány,
itt nincs tiltott gyümölcs, sem bűnre csábító Árny.
Itt nincs beteljesületlen vágy, fájó könnycsepp,
nincs kimondatlan szó sem, s nincs bevarratlan seb.
Ebben a világban nincs semmi, de minden van.
Minden, mitől az igaz szív boldogan dobban,
s a mostban él. Egy láthatatlan erő irányít,
szeretetnek hívják ezt az égi akármit.
Valahol álmodtam egy világot magamnak,
régen még kerestem, mert hittem az álmoknak,
mindenhol kutattam, de nem találtam sehol,
s álmomat elfedte a reménytelen fátyol.
Mindig tudtam: a lelkemben van ez a világ,
de ott nem kerestem, féltem, nem találnék rá.
A nagy ember e világra – odabent - rálel,
s a valóra vált álmában él, szeretettel.