Kóborló szellem: vándor, ki vissza-visszatérsz e földre,
Az idő kovácsolta súlyos láncait törd le;
És sírj, sírj csobogón patakzó könnyeket,
Sóhajts egy mélyből jövőt, aztán sóhajts egy könnyedet:
Hazatértél. Otthonod ez a talpalatnyi fűcsomó.
Hallod? Emlékhegedűn énekel egy emlékvonó,
S képek raja száll köréd: megannyi ködös alak volt-nincs időből,
Ám a kép eltörik, s a világ újra fából van, és kőből.
Üresen kong a táj, mint lyukas fenekű vödör,
Némán motyogó bánat van csak, és sehol a hajdani gyönyör.
A fűzfák árnyéka alatti szelek már nem ismerik a múltat,
Elfelejtették: elmúlt, miképp a múló idő múlhat,
És most hideg az ég, oly keserű, úgy fáj,
Hogy sírni kezd a százezerszer siratott táj.
Túl régen esik az eső, és nem szűnik a súlyos felhőréteg.
Túl régen haldoklik a föld. Túl régen beteg.
Holnapra talán el is tűnik, utolsó szilánkjait
Elfújja a hajnali szellő, akár csonka gyertyák lángjait,
A láb rég elment már, s az itt hagyott lábnyom az avarba veszik.
Hova tűnt a nemzet? Ámde a kérdés, választalan visszhangozik.
A régi nemzet helyén már csak márvány emléktábla áll,
A beboruló égen, párja nélkül, magányos sólyommadár száll,
A horizont felett keserves sirám lebeg;
S elnyomják majd e szózatot a beboruló egek.
A régi nemzet nincs többé: kalapács alatt lett űzött nomád.
Már csak kőszobor az Isten, kit egy-egy eltévedt lélek imád.
Talán bimbódzik még színes tavaszi virág az ágon,
De szívéből már nem él senki ez elveszett világon,
Feloszlott az egység, és tömegsírba temették a szeretetet,
Sírj, sírj kóborló szellem, csobogón patakzó könnycseppeket.
Talán eljön majd az idő, mikor előveszik az évszázadokat,
És megkérdik tőlük: hogy miért voltak vakok;
S most, az alkonyok alkonyán, mikor ezredévek számolják a napokat,
Bűnbánó arccal hallgatnak a korszakok.