Megsimított fejtetőmön
Apró pillangó szállott.
Gyöngéd kezed elsöpörte,
S a fáról egy levél szétmállott.
Sajnálatot vett a lét,
S fájt, hogy ennyivel vége,
Lehetett volna szebb a nyár,
Lehetett volna hogy felnézek az égre.
De nem, nem volt múló, sem szeszélyes,
Nem volt olyan édes-mézes,
Sem varázslattal itatott kristálypatak,
Csak olyan megforgatott bódulat.
S mintha nem számítana,
Fájdalmak közepette játszottunk tovább,
Hogy az értelem ajtaját nyitottuk ki,
Hittük, hogy ez történt, ez a valóság.
De mind ez csak álca,
Fátyoldarabként elfordított lepel,
Mit szívünkre húztunk,
Hisz úgy hittük: védeni kell.