Nézd, gyarlóvá emésztjük
komoly szemünkben a tenni-való kedvet.
Álmatag bajokkal körbevéve
- mint ketreces vadak - élünk
a születettek oszló mosolyával.
Apáink lassan ottfelejtjük
felfénylő embertelenségünk ágyán.
Igazgondú vállunkban a csont
szisszenve roppan. Homlokunk fogaskerekét
titokban nagyszárú szögekkel szurkáljuk tele.
Kibontjuk szoros copfjaink.
Meztelen nyakunk pihéin még eljátszik
kicsikét velünk is a szél
- ha meg nem unja.
S a könnyű tavaszokra omló szerelmünk
az idegenség hűvös ujjain
kongó, parancsos végű perc lesz.
Szép kirándulás csak a tisztás.
Hová eltévedni jár az ember.
Az egyedülség baljós talaját
ülteti gyomos gyökerekkel,
míg körme piszkos holdját
végleg az éjszakáknak adja.
S jaj az évek üstjét merítené mégis, jóllakásig.
A gőzök kövér gyöngyein
- mint padra vágyó délutáni nap - ásít
a léhaság - észrevétlenségbe hűl
bennünk a gyermek -
Ki gyufákkal álmodik:
a ház körbeégi. Kegyelmet
nem kapaszkodik istentelensége.
És látod, e semmitsetudásnak is
ugyanaz a vége. Az ostobaság. A bűn.
S én folyómély szavad tükrein állok.
Tudom, hogy nincs bocsánat. Szóltál.
Összekarcol hal(l)hatatlanságod.
(József Attila emlékének ajánlva)