Hold árnya sóhajt
Hangosan csörömpölő ágy-rohanás
áradatban hömpölygő nem-lét,
gomolyogva lemerül a volt- lét.
Az idő lélegzik titokzatosan,
csak fehér takaró, nincs űzött vad,
tompul a fény, árny lesz belőle csupán,
egy új csillagfény csillámló talány.
Ott, ahova nem jut el az értelem,
ahol a lélek szabad szárnyra kel,
fakuló árny-ország kiszakad, marad,
egyetlen pillanat magányt takar,
zuhataggal jövő múltat felvillant,
ősi messzeséget Hold árnya
végleg a nem-létbe sóhajt.