NAGY DOMOKOS IMRE
NAGYHETI NAPLÓ, 1960
1/ Hétfő
Hol arany napfény
hol seszínű felhő néz le rád az égből,
és körötted – bármelyik is látszik –
valami nem igazit érzel,
és ott van a névtelen szomorúság.
2/ Kedd.
Elborult napfény, unalmas előadás,
kívülről légkalapács zaja tör be,
s nem tudod, mit érzel
– álmosság? fáradtság? unalom? –
csak mintha gép forgatna körbe
és nem tudod már, hogy mit tegyél.
3/ Nagyszerda
(Teljes erővel mész – véled lehet s szabad –
aztán csodálkozol, ha szétzúzod magad.)
Ó, nem ilyen könnyű most minálunk élni!
Tudni kell szenvedni, tudni kell remélni,
tudni kell kacagva a mélybe zuhanni,
tudni kell vidáman köszöntést mondani,
tudni kell meghalni, tudni kell elesni,
tudni kell a földre verve énekelni,
tudni kell érezni és tudni kell várni,
tudni kell gyűlölni, tudni kell megállni...
(És ha mindezt tudjuk, azaz tudunk élni –
akkor kezdhetünk el majd újra remélni!)
4/ Nagycsütörtök
Ma a harangok mind Rómába elmentek,
és minket – úgy látszik – végleg elfeledtek.
Senkiben sem bízva, tán csodát sem várván
magunk elé nézünk az utunkat járván.
5/ Nagypéntek
Ma zokogni kéne,
de nincsen könnyünk,
ma jajgatni kéne,
de nincsen jajunk,
beszélni nincs szavunk,
ordítni nincs hangunk,
nevetni nincs miért,
zokogni nem tudunk,
örülni nincs kinek,
gyűlölni nem bírunk,
élni mi nem tudunk,
halni gyengék vagyunk,
mozdulni nem tudunk,
feküdni nem bírunk...
De ha így nincs erőnk
sem élni sem halni,
hogyan fogunk mi majd
egyszer feltámadni?
6/ Nagyszombat.
Csönd. Az óra ketyeg, a feltámadási harangszó már elhalt.
A húsvéti vacsoránál ülünk.
S míg a távolba nézünk beszélgetve a falon át is –
a sonka íze munkácsi emlékeket idéz.
(Budapest, 1960. nagyhét – április 11-16.)