Radnai István:
MIT LÁTTAM A TAVASZBÓL
magasra tör az ágak már nem karolják
az éltető nap sugara szinte éget
mint bábból kikelt lepke ráncos szárnya
lassan kisimul rajtuk a milliom levél
a redőny szűk rácsain mint szerelmesek
gyengéd ujjai megsimogatja a hajam
érzem a szerelem kapuja tárul
örök szerelmünk lelke a tavasz
már talán mégsem a miénk a megújulás
nézők vagyunk egy fiatal világban
mi már látjuk szirmaikat vesztik a virágok
s némelyik meddő díszlete csupán
megmaradt életünknek csak ne fájna
az ébredés a fát ha megnyesik megifjul
de mit tegyen akit elhagyott mert
elhalt a láb a mankó eredetileg hiányt
jelent és hiányzol egyetlen virág
amelyet méh-koromban látogattam
mézelő ifjúság de a kas és a szív
már oly üres mint lelakott panel
látod tavaszom már ilyen két-három
éve még éltem mint a vegetáció
odakint az ablakom alatt s a szirmok
félrehajoltak hogy elérjem a bibét
most itt állok hiába szórják fel
színeikkel az utat csak a korhadó
őszi leveleket látom s szédülök
mert hordja még a szél avar
s rothadás mely táplálja a földet
néha meglátogatom a temetőt
s elhiszem olyankor ott őseim
csontjai érnek hogy feltámadjanak
egykor egykor mikor és vajon