NAGY DOMOKOS IMRE
HÚSVÉTI NOTESZLAPOK, 1960
Prófécia
Bolond, ki azt hiszi, hogy nincsen már csoda,
bolond, ki azt hiszi, feltámadni soha
nem lehet már nekünk,
hogy mi már örökké
por és hamu leszünk.
Nézd meg az almafát,
milyen sivár télen,
de kinyitja szirmát
ragyogó fehéren,
amint itt az idő.
A földi testeket meg tudjátok ölni,
de a szellemet nem lehet eltemetni!
Kép
Árban ömlő napfény, húsvéti harangszó,
mélyen, szépen zengő,
valahol egy rádió zenéje szól,
s a sarkon egy céllövölde csábít.
Pirosruhás kislány húgát vezetgeti
– ketten együtt vannak tizenkét évesek –,
egy másik fehérben babakocsit tol,
két kamasz biciklin versenyt rendez a néptelen úton,
s a töltésen vígan füttyent fel a vonat.
Ez ígéret már, ez több mint remény,
talán nem is olyan messzi.
(Budapest, 1960. Húsvétvasárnap – április 17.)