Mint egy felhő,
mely ezer titkot rejt,
lehetek bárány,
vagy vad ítélet.
Titkok tarsolyából
mi fodrozódik,
fodor szélén
mi tükröződik?
Felhő csücskén,
ott kuporog lelkem,
kétely marja,
szándék, akarat?
Vagy csak hiú vágy,
mely úgy szabdalja?
Kimondani vágyom
a kimondhatatlant?
Megélni, a megélhetetlent?
Elénekelni vad zengő dalban,
tudtára adni csácsogó madárnak,
vigye hírül ő, a kimondhatatlant?
Színes tollából hullajtsa
önvádjaim,
hisz kikacagom magam,
kishitűségem oszlopára
kitűzöm magam,
célpontul gúnynak,
kárörvendőnek,
bennem nem hívőnek.
Mondjam?
Öleljen ölbe,
csőrével etessen,
harmatnak cseppjével
itassa lelkem,
szellővel simítson,
dalával vidítson,
repülni tanítson!
Gondolatnak szárnyán
építeni vágyat,
szép szóknak határán,
gondolni bátrat,
magasba szállni
és áldást várni.
Kinek mondjam,
Kitől kérdjem -
ha lelkem,
felhő csücskén reszketve,
vágymadarait hívja
csak egyre,-
merre az út,
merre?