Mint kicsiny tükör-harmatcsepp fűszál-lándzsa hegyén,
Szemed tavának bánata könny kristálygyöngye lesz,
Üvegburája alatt versenyt úszik bú s remény,
És forrássá sarjad, míg a jövőbe tekintesz:
Forrásod táplálja a csobogó csermely testét,
Élettel duzzasztja fel a patak szilánkjait,
S midőn eléri a fénylő Nap a sötét estét,
Úgy éri el - lomha folyó – a tenger habjait.
Dübörgő zuhatag; vizeknek szilaj korbácsa,
Hullámokat zaboláz, vagy éppen haragra szít
Apró játékokként dobálva mind a kis hajót,
S felébred Poszeidón, óceánok kovácsa,
Istenszigonya minden vizeken kettéhasít;
S már csak eső von a világra permettakarót.