Nézz az óriás homokóra üveghasán túl:
Hogyan zuhan az apró, szinte láthatatlan por,
Majd a többi szemcse büszke oromzatára hull,
És lassan heggyé nő; vadregényes zordon szobor,
Porból kavics, kavicsból kő, kőből pedig szikla,
Fenn, az Istenek között, szédületes magasban,
Uralkodik a Föld fölött, ám elég egy szikra;
Gyenge szellő, játékos vízmosás az avarban,
És megindul a kis homokszem a hiú bércen,
S követi őt kavicsok, kövek, sziklák serege,
Üvöltenek kínjukban barlangmélyek, hegyfokok,
Aztán, akár pöröly csattan üllőn s izzó ércen,
Reng a lavinában a Föld mind a négy szeglete:
S most, síkok helyén ásítanak új völgykatlanok.