Már csak ütött-kopott málló falak,
mik belőlem nélküled maradtak,
s falak között szívem,
mint néma koldus jár.
Mankóját lába elé dobva,
reszkető kezében koszos kalapja,
elmúlt idők garasait siratva,
könyörögve vár.
Adj hangot, fényt, s hitet nekem!
Hisz oly régóta éhezem,
mióta nem vagy velem,
véges lett a végtelen.