Rímtelen napjaim keservesen telnek,
nem jön az ihlet, ami megnevettet,
gondolok század is és elvetek ezret,
mi lesz most velem, jaj' szegény fejemnek.
Írtam már mindenről és nem is keveset,
itt ülök némán és halkan kesergek,
lehet, hogy engem már nagyon nem szeretnek,
bokorrím, keresztrím, már elfeledtek.
Nem írok szépeket, költői képeket,
nem tudok megszemélyesítéseket.
Naturális formában él a képzelet,
nem mindig találom meg a lényeget.
Csalódtam bennetek ritmusok, képletek,
öntsetek fejembe sok új ötletet.
Olvasok falunkon szebbnél szebb verseket,
utól érni őket soha sem lehet.
Fájdalmamban sírok is még egy keveset,
hát ha megtalálom majd az ihletet,
úgy fejbe vág, hogy a székről is leesek
és kezdhetek újra írni verseket.