Nyári rapszódia: Alkony és Hajnal… (2011.04.14)
Írta: Vyvyen Dátum: Május 11 2011 19:40:17
Gy
Mikor a nyár legfinomabb szellője mardosta hajam szálait,
s mikor a tejfeles égbolt parányi felhője szárnyra keltette vágyait
a kigyúló Napnak, velem voltál, boldogan néztél szemembe,
és búcsúzóan hívtál ölelésre.
Teljes hír
Nyári rapszódia: Alkony és Hajnal…
Vad villámok omlanak a mező fölött egymás ölére,
csapdossák magukat az elhullott levelek a fáknak tövére,
háborúra kel az éj és a nappal,
végtelen szóbeszéd indult el egy pipacsos gondolattal.
Alkony
Mikor a nyár legfinomabb szellője mardosta hajam szálait,
s mikor a tejfeles égbolt parányi felhője szárnyra keltette vágyait
a kigyúló Napnak, velem voltál, boldogan néztél szemembe,
és búcsúzóan hívtál ölelésre.
Csók negédes varázspora szárította ajkamat,
a langymeleg szél simogatta arcomat,
s te menni kényszerültél, messze tőlem,
magamra hagyva bánatomban elmerültem.
A suhanó, tündöklő narancsszín alkony mentén,
az aszfalton hátrálva, majd megfordulva, lépdelvén
tűntél el előlem…
Te voltál nekem a minden, és az egyetlen!
Ruhám fodrai táncoltak a fuvallattal,
együtt játszottak fürtjeimmel és a lenyugvó Nappal.
Fájt, hogy elmész, és magamra hagysz,
féltem, hogy te is egyedül maradsz.
Leültem a pipacsos mező szélére,
egészen az aszfaltos út végére,
és szótlan vártalak téged,
hátha utad felém visszatéved,
s talán újra egymáséi lehetünk,
s újra megfoghatom vigyázó kezed.
Ujjaimat beletúrtam gyengéden a dacos fűbe,
bőrömbe vágtak véremet kiserkentve,
de ez sem érdekelt abban a percben,
csak ültem és vártam csendben.
A kanálisból békák zaja tört fel,
a parányi bársonyos foszlány lassan tünedezett el,
ahogy szürkülni kezdett az ég alja,
amint véget ért az útja aznapra.
Hirtelen lett hűvösebb az addigi meleg szél,
úgy éreztem, a kezdődő est nekem mesél,
és így volt. Emlékek törtek rám,
amitől mosolyra ívelt fel a szám.
Mikor megismerkedtünk a tűzijáték alatt,
s mikor első éjszaka, hogy nálunk maradt,
a néma percek egymást ölelve,
a másikat karolva tisztaszívből szeretve.
Mikor először mondta ki, és amikor másodszor:
„Szeretlek kedvesem, úgy hiányzol!”
Szemem keserédes könnybe lábadt,
hogy az álmom beteljesülése már csak vágy maradt.
Te és én együtt, ketten,
mindörökké szerelemben…
Hajnal
Borús égboltra ébredek fel,
tudom, most már indulnom kell.
Az eső kezd el szemerkélni,
ideje volna a fűből felkelni.
A kigyúlni készülő Napot
eltakarják a mogorva fellegek,
szívemben a tegnap fájó nyomot hagyott,
s mint a búskomor ősz szellemek
a lelkemben mardos a gyötrő alkony emléke,
amikor magamra maradtam némán elmélkedve.
Cipőm és ruhám nedves,
ahogyan az erősödő eső áztatja rajtam,
bár illata frissítő, nesze csendes,
érezteti, hogy egymagam maradtam.
Elindulok a kanális és a mező mentén,
csapzott hajamat eltűrve küzdöm magam előre.
Lábaim futásnak eredve
sietnek, meg nem állva az út szélén.
Szél támad, ruhám testemre tapad,
mégis mindkét lábam csak szalad.
Muszáj futnom, nincs időm már,
a párom valahol most csak rám vár.
Tudom, hogy szeret, és nem engedett el boldog szívvel,
kényszer mardosta lelkét ezer tőrnek pengéjével.
Az élet sodorta ketté közös utunkat,
de én meglelem az átvezető hidakat.
Nem adhatom fel, nem ülhetek tétlen,
ő általa kell szeretve lennem,
s ha ez nem teljesül be soha,
szívem abba belepusztulna.
Mellkasom szaporábban dobban,
levegőért kapkodok egyre jobban,
erőm végét járom,
mégis… muszáj kitartanom!
Hatalmas fénycsóva gyúl ki előttem,
lábam azonnal megtorpan, s megrezzen,
pislogva nyúlok magam elé,
a szikrázó fénysugár felé.
Majd elfordulva látom feltámadni hamvaiból a Napot,
szirmai az útra mutatnak, visszavezetem hát tekintetemet.
Előttem áll, szeméből sugározza a boldogságot,
visszakaptam a szerelmemet.
Ázva öleljük egymást szorosan,
nyakába borulva sírok felszabadultan,
míg ő suttog a fülembe halkan:
„Veled leszek holtomiglan, holtodiglan!”
A szikrázó égi félgömb kitárja szárnyait,
és körülölelve felemel minket a magasba,
eltünteti a hajnal árnyait,
és igét szór a szunnyadó világra.
Szeress, hogy szerethesselek,
s hogy mindörökké melletted lehessek!