Amikor az elme megbomlik és zavart,
Lába alatt nem érez Ő szilárd talajt.
Gondolatai viszik Őt más világba,
Nem számíthat másra, csak a családjára.
Kérdezi, hogy reggel van-e, vagy már este,
üres tekintettel mélyen révedezve.
Nejem lelkét széttépi kín,s a fájdalom,
anyukáját így látja minden hajnalon.
Könnyeit Ő nyeldesi szaporán,
Hogy segíthetne még többet kis anyukán,
visszahozni valóságba már nem lehet,
hiába sok-sok gyógyszer és szeretet.
Talán mégis megszépítjük még életét,
Óvjuk, védjük megtépázott kicsi lelkét,
Tiszta pillanataiban megköszöni,
amikor fájdalom és kín meg nem gyötri.