A szomorú királylány magában áll a vár fokán,
nagy az Ő bánata, szívének fájdalma tenger ár.
Könnyben úszó szemmel nézi a messzi rónát,
epedve várja hercegét, vajon mikor jön már?
Messze van szerelme, felőle hír sem jön tán,
napok, hetek telnek konokul, s öl a magány.
Elfogy a remény is már, a múló napok lopják,
sudár alakja megtört, fájdalmas teher a vágy.
A Nap sugara csókolja, felhős bús homlokát,
a szél lágyan kócolja, aranyszín dús fonatát.
Éjjel, a Hold öleli, sápadt fénnyel karolja át,
de semmi nem enyhíti lelke gyötrő bánatát.