A magány és én
Írta: BeYu Dátum: Május 25 2011 12:07:00
V
Az érzés mi elszenderedett egykor rég,
Most némán feküdt, nem formált szót ajka,
Szorongva tekintett csupán álmos arcomra.
Ma ismét feléledt, újra magához tért.
Teljes hír
Kegyetlen száműzetést vetett rám a napfény,
Mely a függönyök közti résen fondorkodva
Költözött szobámba, s gyűrött, üres párnádra.
Így ébredtünk együtt: a magány és én.
Az érzés mi elszenderedett egykor rég,
Most némán feküdt, nem formált szót ajka,
Szorongva tekintett csupán álmos arcomra.
Ma ismét feléledt, újra magához tért.
Karjai nyomán bordáimon száz zúzódás, törés,
Ahogy átölelt a csendes aggodalom forrása,
Melyből egy életre elég volt, nem kell soha.
Türelmesen várt rám a reggeli rideg köszöntés.
Nincstelen suttogására lettem figyelmes,
Szürke szavai visszhangot vertek a szobában,
Engem szólított, s még csak nem is gyanítottam.
Elfeledett hangján hozzám beszélt: minden üres.
A hiány érzete felindult levertséggel töltött el,
Ahogy mondandóját elgondolkodva hallgattam,
Ragályos nyugtalanság kedélye lett úrrá rajtam.
Ennek érdekében mindent megtett mi tőle telt.
Monológját hangosodó léptek nesze törte meg,
Zavarában elnémult dermedt, reszkető hangja,
S visszatért oda, ahova tartozott: a múltba.
Hirtelen búcsút vettek a búskomor érzelmek.
Megjelentél ajtómban, s visszafeküdtél mellém,
Párnádon nyugvó arcodra mosolygott immár a Nap,
S azt kértem tőled: magamra egy percre se hagyj.
A bánatos érzés már csak széttépett könnycsepp.