Ballagtam lehajtott fejjel,
emlékeimen merengtem..
Fadarabkába botlottam,
lehajoltam, nézegettem..
Nem egyszerű fadarabka, -
alakzatba faragott fa.
Míves, kimunkált szobrocska,
bottal vándorló apócska.
Fafaragó ügyeskedte,
munkakedvét belevésve.
Megajándékozta vele,
kedvesét, ki épp szerette..
Örült neki a leányka,
díszként rakta asztalára..
Vége lett a szerelemnek,
a szobrocska felesleges...
Kidobta a szemétdombra,
mennyi kárba veszett munka!!
Most - hogy éppen arra jártam -
örültem, hogy megtaláltam.
Becsben tartom, őrizgetem,
leporolni nem feledem..
Valahányszor rátekintek,
a szemembe könnyek szöknek...
Záloga a szerelemnek,
faszobrocska - én szeretlek.
Megidézed ifjúságom,
nekem is volt boldogságom,
Vándor lettem, bottal járok,
lassan én is fává válok.
Gyökeret ver béna lábam,
fadarabka, maradj nálam.
légy te utolsó barátom...