(Köszönet a kedvesnek, aki segít nekem, hogy még egy kicsit repülhessek.)
Valami nyughatatlan tombol bennem,
cikázik, nyelvet ölt
pedig már illene megöregednem.
Rögből, sárból volt,
salakkal, tüskékkel teli,
sokszor feltörte a talpam
és mohón, az összes könnyem elnyeli
az út
ami eddig futott alattam.
De többet akart.
Nem hatotta meg, a jaj
szó vagy szóvirág,
sirámokból kovácsolt kard.
Versenyt futott velem.
Minden új nap úgy keltem fel,
hogy fintorba rándult a lábam
és hasra estem vele,
de sebaj...mondtam,
ez egy másik nap reggele.
Közben huss, az eltelt
harminc év ráncosodó batyuját
a bőrömre vettem
és sokszor
belülről kicsukott a gond,
hogy néha
itthon sem volt hová hazamennem.
Már nem birkózom.
Sem úttal, sem az elemekkel.
Sebes talpamon nem járok.
Szárnyakat növesztek és csak szállok.
Arra, amerre visz a kedvem.
Valami nyughatatlan tombol bennem,
cikázik, nyelvet ölt
pedig már illene megöregednem.