Álmomban megfogtam két kezét,
s elvesztem barna szeme mély tengerében.
Forgószélként emelkedve el e világtól,
repülve szélsebesen egy jobb felé,
a szivárványt hasítottuk ketté,
ahogy szálltunk a felhők fölé.
Nem számított mi a cél,
csak mi voltunk ketten,
Ő meg Én.
S ott a magasban a felhők fölé érve,
lenéztem ahogy hasítottunk a légben,
s nem féltem.
S nem féltem mert kezét kezemben,
szívét s szerelmét lelkemben őrizvén, nem létezett más csak
Ő meg Én.
Hosszú haja szállt a szélben,
s földöntúli boldogság áradt testemben szét,
ahogy éreztem minden rezdülését,
felemelkedett Lét, s a pillanat,
melynek minden másodpercében nem volt más csak,
Ő meg Én.
Féltem, s remegtem csak tartson örökké,
ez az álom
az álmok tengerén,
Ő meg Én.
De FELÉBREDTEM s nem volt tovább,
Ő meg Én.