Mint fák kusza ágai zord vihar után
úgy tört semmivé lelkem egy éjszakán,
a hajnalhoz közel kúszott a pirkadat,
vártalak aggódva, mint éj a Holdat
A végtelenbe hasító síri csendet
egy haldokló Fikusz levele törte,
beleborzongtam, ez bizony rossz ómen,
s e percben az ajtón remegve léptél be.
Szemlesütve álltál, mint rideg kőszobor,
dadogtál valami ocsmány alkuról
vágyaid jövőtlen, girbegörbe célja
húsod, véred tagadására bírja,
Múltad, s az igaz szót szemetesbe dobva
indultál egy torzult világ irányába,
s te, ki akinek a szent is hamis próféta
Júdássá váltál egyetlen éjszaka.
Eltűnődve néztem azt a tiszta arcot
amelyért két ember vív ádáz harcot,
hogy a világ összes szennyétől megvédje,
biztosítva legyen tisztes jövője.
Lélegzetem elállt, kínosan nyögtem ki
amit hallani vágytál, - legyek senki
számodra, haljak meg, ne tudjam, ne lássam,
miként öl sorsod egyetlen csapással.
Azon az éjszakán megszűntünk létezni,
sután igyekszünk a buktatót kerülni,
látlak néha okosnak, szépnek, mint régen,
csak álmaimban. Felébredek, s félek.