Minden, mi elfutó szépség,
szaladó, fuldokló tündöklés,
elfolyik tőlem, ölemből tép,
felszakadt ereket vigyázó révész,
szemekben csillanó időtlenség,
őrizte sosem volt reménység.
Ezerszer meghalva, el is temetve,
hajnal-palástos bíborban gyűlölve,
tűzben fölém hajolva, fekve,
nézni, ahogy az áradat ellep,
széttépi majd, a falat is egyszer,
ott élet és halál, istenek keze.
Lágyan, pengetve csak a napot,
a paklit magamban mégis rakom,
üres párok, feketék, ászok,
lassan repülnek, kissé fázom,
tűnnek a már nincs is gázlón,
süllyednek Jónás cethalától.
Tűnő képeim úgy repülnek,
törött szárnyú lepkéim tűnnek,
kérlek simogass, lázasan fekszem,
fagyott csillagok szilánkokra esnek,
álmodjak végre igazat és szépet,
lehunyt szemeim takard el érmékkel.