Sikongtak a remegő csillagok,
zavarossá vált még a varázsgömb is,
fehér lepedők ijedten huhogtak,
e baljós, rideg, halálos reggelen.
Szivárvány könnyek gyülekeztek sírni,
vízbefúltak a sárga tavirózsák.
Tavasszal még a gyenge virágszálak
játszva simultak meztelen lábunkhoz,
szálltak a pitypang megérett ernyői
a botladozó, bolond szél hátán.
De elpusztultak, kiégtek a vetések,
sápadt tengerük rémülten hullámzott,
hervadt pipacsok közt bukdácsolgattunk
a térdig érő, piros iszonyatban.
A szétszaggatott, rongyos égbolt fölött
fagyos kacagás harsogó hangja szólt.
A vascsöveken jajszavak ömlöttek
vörösen habzó, kínzó tajtékokban.
Kesztyűk cuppantak, szokott mozdulattal,
végeztek mára, ment minden, terv szerint,
és szétdarabolt cafatok hevertek,
lassan moccanó, véres, kék vödrökben.