Csak néztem egy házat,
S végül az egész teret,
Néztem, ahogy a lábad
lassan ey felhőre teszed.
Mentem utánad, de a felhő
nem bírta súlyomat,
S egy viharos éjszakán
recsegve leszakadt.
A kóbor csillagok kinevettek,
a képek a falon is csak megvetettek,
S a mosolynak még az emléke is elfelejtett.
Ígyhát csak kódorogtam a vakító sötétben,
és vártam, hogy újra meglássam
a fényeket az égen.
És jött is a fény.
Igaz, csak egy villám képében,
De még így is látszódott
az egész világ szemében.
Másnap, mikor felkelt a nap,
az első napsugár
itthagyta a fényt egy vízcseppben,
Kint a ketben, egy virág szirmán.