Keservesen sírva jöttem a világra,
mintha tudtam volna, szenvedés az ára
a kevés örömnek, amit megízlelnek,
kik e földi létben látogatást tesznek.
Aki szült, felnevelt, megszenvedett értem,
ajándékot adott, pedig én nem kértem.
Anyámé az érdem, enyém a szabadság,
nem jól gazdálkodtam, megrontott a világ.
Tettem néha jót is, de leginkább rosszat,
megbosszul a sorsom, betegen nyomorgat.
Bűvölő örömök, elhervadt szerelmek
emlékek rostáján sorra kipörögnek.
Haszontalan évek, menekülő élet,
elfáradt a lelkem, lassan hazatérek...
Ajándékod Anyám, amit tőled kaptam,
a gyermekeimnek én is tovább adtam.
Ők szeretnek élni, én kihagytam volna,
Jaj, a szeretetet semmi nem pótolja.
Aki elveszíti, vagy meg sem ismeri,
nem szabadna annak világra születni...
Ezért sírtam akkor, ezért sírok most is,
talán meghallgatja kérésem Isten is...
Kitárja kapuját csodás Nirvánának,
befogad mint vándort, szorgos szolgájának.
Itt válok semmivé, már rég erre vágyom,
boldogan hagyok itt mindent e világon.
Ami bennem anyag, cseppfolyóssá oszlik,
új testben nem élek, lelkem szerte foszlik.
.