magamra húzom az éjszakát
Mintha elvágták volna fonalát,
megdermedt az élet,
s a nyüzsgő esti számvetésből
hirtelen, dísztelen szemfedél lett.
Ma magamra húzom az éjszakát.
Csillagtalan ég a takaróm,
tarkómon kormosan csorog a csend,
s az álmatlanság nyűgével
még a holddal sem osztozom.
Olyan mintha halott lenne minden,
nem zenél kései muzsikus,
nem cikkant madár,
s a lámpagyútogató az égen
úgy tűnik, más szekéren jár.
Elutasító ez az éjjel.
Nem lengedeznek édes illatok,
és nem utaznak a nyári széllel
szerelemtől duzzadó sóhajok.
Barátságtalanul settenkedik a sötét,
nem visel árnyakat,
tapogatózva lökdösi magából,
szabadon engedi a holnapi vágyakat.
Belopakodnak hozzám,
mind az ágyamra ül,
s tücsök muzsika helyett,
erőszakosan a fülembe hegedül.