Tudod, én még mindig téged szeretlek.
Rád gondolok először, mikor felébredek,
A Te neved jár a fejemben, már hajnaltól...
Gondoltam, hogy körülírom, vagy félrebeszélek,
De talán egyszer én is őszinte lehetek.
Itt minden a félreértésen alapszik.
Mert sosem volt elég szavunk, hogy őszintén lássunk.
Nem tudom az okát... Lassan egy éve szenvedek, mert ismerem a hibát,
Amin javítani akarok.
Beszélgetni akarok.
Veled.
Amíg az utálat és az elutasítás látszik az arcodon,
Amit csak a fénytelen, üres tekinteted überel, tudod,
Addig ne beszélj közönyről.
Addig én sem írok a hibákról.
Értelmetlen, igen. De valami kikényszeríti belőlem,
Vagy csak a veszekedés vágya él bennem...
Mert legalább azt is veled.
Ragaszkodom. De miért?
Hiányolom. De miért?
Felejthetetlen. De miért?
Fáj. De miért?
Rég volt. De miért?
Különleges. De miért?
Csakis ő. Csak tudnám, hogy miért...
"Egyre távolabb és távolabb űldözöl",
Csakhogy sosem voltál közel.
Mire megjöttem, messze jártál már...
Azt kívánom: essünk ki végre a szerepünkből.