A strandon, a csúszdánál a nyár
fázósan a sorára vár.
Végiggördült a korláton a napfelkelte,
álmos lábát egy felhőn átvetette,
nyújtózkodott és figyel,
de párás szemmel még nem döntötte el,
hogy sírnia, vagy mosolyogni kell.
Bizonytalan, szeszélyes az idő,
mint érzelem nélküli szerető,
ki csak meghágta,
majd magára hagyja a tájat.
Varázsol, ígérve előbb szikrázó csodákat,
borítva rá barackvirágot, mandulaszagú estet,
formáz zöldellő, szelíd lankákból,
pacává folyó, tó fölött vibráló
opálos testet.
Aztán búcsút sem int,
csak tovalibben,
s a reggeli harmat reszketve vár
és könnyeit nyelve,
fázósan, esőkabátba'
a tóba csusszan a nyár.