Nekem azt mondták egykoron
Legyek olyan, mint az örök rózsa,
Ki akkor is bús szíveden nyugszik,
S hallgat a könny-befont igaz szóra!
Nekem azt mondták egykoron,
Csillaga legyek az örök éjnek,
S vigyek oda is az én fényemből
Azoknak kik még ma is rettegve félnek!
Nekem azt mondták egykoron,
Fénylő lesz minden csillagom,
S nem lesz könny akkor sem,
Ha ezt a világot örökre elhagyom!
Szeretni születtem erre a világra,
Jöttem, a könnyeket szüntetni,
S míg én a megbocsátást hirdettem,
Mások tanították, hogyan kell büntetni!
Nekem azt mondták egykoron
Csak kövesd az élő csillagot,
S vedd szívedbe mindazokat,
Kiket az Élet néked itt hagyott!
A világ ezerszer megtagad téged,
Barátaid elhagynak újra százszor,
De te ne törődj vele soha- sohasem
Te ő miattuk sose-sose gyászolj!
Én soha nem lettem se Rózsa,
Se tündöklő örök csillagfénye,
Csak egy, egyszerű emberke,
Kinek a Szeretet volt az igaz léte!
Az éjnek különös most a hangja
Érzem te ismét bennem hódítasz,
S az álmoknak örök lágy kövén
Engem a megfáradtat szólítasz!
Itt e földön egyedül vívtad harcodat,
Adtad mindenkinek a rózsálló álmot,
Én most megfogom, két kezed s viszlek,
Ahova szegény szíved mindig vágyott!
Viszlek angyalok örök hajnalába,
Viszlek oda, hol mindig nagyot nevetnek,
S kimondják e földön hiába várt mondatot
Én téged most, és mindörökké nagyon szeretlek!