A benned élő nimfa
Te lehántott kérgű szomorú fűz,
Ősz patakjára hullajtod koronád...
Úszó füzéred, - sárguló szerenád,
mit' búsuló nimfád dús hajába tűz.
Meztelen selymével ringat holt jövőt,
gerinced hídjára borostyánt lehel,
a túlpartra bukva így tán áttelel
a hit, mely úgy tűnt örökre megszökött.
Az enyészet patakján ível át törzsed,
hideg eső mossa csupasz létedet,
de bensődben nimfád fáklyaként lebeg,
- bár lobogását réges-rég megölted!
Mégis ez a híd hozhat rád új tavaszt,
hisz' süt még a mélyben egy csöppnyi parázs,
Tél jeges tükrén legyen ő rianás,
bűnöket oldó angyalszárnyú malaszt.