Talpakon surrogva megy a vonatom
- utazom vele.
Az ablakon bebámul
a kopott mező
tarlóra nyírt feje.
Szalmasárgán búcsúzik a nyár
és kévékbe kötve arra vár,
hogy egy szürke őszi délután,
az istállószagú csendben,
a jászolban, a rét illatával
roppanjon a napsugár.
Barnult napraforgó
már nem tekint az égre.
Kincsekkel terhes,
bánatos fejét
a szél a földig tépte.
Egy-egy címeres,
bajszát pödörve, arról álmodik,
hogy majd
- ha zsenge "porontyait"
lemorzsolják -
új életre kel.
Hántásából szelíd kezek nyomán
ajándék lesz:
(szöszke, fehér kötős kislánynak)
csuhéból test és pöttyös-kendős babafej.
És tűz lesz majd...
pattogó csoda.
Nála melegszik,
tőle ízesül a karácsonyi vacsora.
Talpakon utazom, surrogó vonaton.
A sínek mellett, a rohanó füzek,
mint megannyi reszkető függönycsík,
üzennek.
Az ablakon bebámul a kopott mező.
Én kifelé.
És magam is kikopok a nyárból,
útban hazafelé.