Lásd hercegem, ha fonnyad is a dal,
görbül a test, s a papír pöndörödne,
a sok megélt szépség álmot adott örökre,
s hajlik a fűz, de nem fekszik a földre...
Lásd sorsodról, ha elhasznált is már,
de meg is edzett, szellemed növesztve,
s esendő testbe tapasztalást töltve
hajlik a fűz, de nem fekszik a földre.
Húzd hercegem magad, ha szolgád nincs is,
S fájdalmak lesnek éhesen körözve,
kiálts akár, verítékben fürödve,
mert hajlik a fűz, de nem fekszik földre.
Míg hercegem, a száj szavakat szólhat,
S lesz szomjazó, aki megköszönje,
lemondásra ne törj, csupán örömre:
mert hajlik a fűz, de nem fekszik földre.
(Rapistának)
(És másoknak is!)