Botladozó nyelv, elhadart mondat,
vérző torokból üvöltő kiáltás,
a pódiumon hangzatos szólamok,
pattanásig feszülő hallgatóság,
semmibe kapaszkodó kezek
a kinyújtott légvár tűzfalán,
lámpabura alól lecsüngő fénynyaláb
irányt téveszt s odébbáll,
marad az oszlop mögötti félhomály.
Virágos ablak üvegén koppanó bogár
zuhan, majd továbbszáll,
emberarcokat hatványozó tükörsor,
valaki szemben áll, s ráokád.
Bágyadásba lankadó tömeg,
bújtatott magány.
Egy vagy, egyedül vagy,
hallgatsz, majd méla dalra nyitod
a lenyelt piruláktól keserű ajkad.
Nézed az imbolygó színes, kócos
pontokból összeállt látképet;
Emberek!
Borostás arcú, morcos tekintetű férfi
ujját szájába rakva füttyentget,
tar fejű medve felkiált,
s követői szavát skandálják:
Vesszen….! Éljen….!
Vesszen..., éljen… füledben zakatol.
Egy vagy, egyedül vagy!
Ha elvész, ha él, oly’ mindegy!
A meg nem született gyerek
szingli torkából ordibál.
Kötéllel nyakán tengődik
kinek ideje lejár,
szikkadt áldozatát várja a hiéna,
nyálát semmi vagyonára csurgatja.
Neuraszténiás hivatalnok morogva
veszi elő a listát:
az átkozott statisztikát
frissíteni muszáj,
még szerencse, hogy nem sír,
a meg nem született gyerek!
Amióta rászignáltak túlmunkába
minden regisztert, örül, hogy nem
sír, a meg nem született gyerek.
Vesszen….! Éljen….!
Tombol falak között a tömeg.
Egy vagy, egyedül vagy!
Körületted hangzavar.