Az agyad még mindenre
ügyel
szíved mégis újra
a régi hibát követi el
kalimpál
szorít
szemedre
halvány
ködpászmát kanyarít
és nem látod
a koszos padokat
a térre hányt
ócska lomokat
sem a dübörgés
sem a szennyek
nem érnek el
nyújtózol
nem követelhet már új
áldozatot életed
csak ülni
egy padon
és csendben
enni inni
és
belélegezni a fényeket
mindent mi
egyenesen
az égből érkezett
s a fák susogó
hangja helyett
hallani véled
azt a szót amitől
magadhoz öleled a semmit
s a káprázat
reméled tart még perceken át
bár legbelül
örökösre képzeled
aztán egy villanás
alatt
helyükre kerülnek a dolgok
ég-ég
föld-föld
nincs is helye itt
a mennynek
s
te magadban
cipeled tovább
a részegség
égetően fanyar
bizsergő
fájdalmas mámorát.