Szomorúságomat, mint egy gyermek magamban hordom,
S a parkokban a fák levelei harangokként zúgnak,
Valósággal hallatszik az ősz hosszú nyugtalansága,
Szállnak az eső madarai s a háztetőkön szétloccsannak.
Ugyanaz az emlék és ugyanaz a bátortalan kedv,
Szeretném, hogy a nyárból kezeiddel átölelj.
Lépkedek a múlton, mintha ismertelek volna,
Nem talállak a tó szomorú tükrében.
Mindenütt kórházi levegő,
A fák lombjai kifonva állnak,
A szél az, mely az eget könyvként lapozgatja
Hallom a teleírt papírlap sziszegését,
S rajta fájó történetek terülnek szét,
Míg Én a kórház hideg termében fekszem gyermekként.