Álom
Írta: Ekka Dátum: Szeptember 09 2011 05:46:13
MM
Narancsvörös sugarak takarják be a környéket a nap nyugvásakor
Narancsvörös felhőkkel, melyek alattomosan húzódnak meg a nap körött,
Mintha csak egy vezényszóra várnának, melyet az éj ad ki nekik.
S meg-megcsillannak a vörös fények a nyugodt tenger hullámain…
Teljes hír
Álom
Narancsvörös sugarak takarják be a környéket a nap nyugvásakor
Narancsvörös felhőkkel, melyek alattomosan húzódnak meg a nap körött,
Mintha csak egy vezényszóra várnának, melyet az éj ad ki nekik.
S meg-megcsillannak a vörös fények a nyugodt tenger hullámain…
A sziklák ormai csendesen pihennek az utolsó sugarakban…
Érzem, a szellő végigsimítja arcom gyengéden, altatón, lágyan;
Érzem, az ír szikla meg-megmozdul alattam, s keblére fogad;
Érzem testemben, ahogy minden gyönyörűsége borzongat…
Körbenézek, s a világ vöröslő-narancsos fényárban úszik
Rám várva, karjait kitárva, egy pillanatra sem állva meg, míg
Eldöntöm, hogy megyek, vagy maradok… elfeledem napjaim,
Elfeledem, hogy ki vagyok… nem tudom, nem akarom tudni...
S szemem behunyva, karjaim kitárva várom, amit eddig éreztem.
A remegő vágyat, mely megsemmisít… mely szabadságot ad még
Akkor is, ha csak egyedül vagyok... Ha nem ölel át senki... ha fáj.
El kell felednem a kínom, s figyelnem, s éreznem, akkor is, ha fáj!
Mert most egy másik világ vár... Egy olyan, ahol nincs szenvedés;
Nincs bánat, fájdalom, s vágy… Csak csupa érzéki szenvedély!
Ahogy feltámad a szél.. s hajamba tép, arcomba kap… csípi, marja,
De kitárom karjaim, mert tudom, hogy itt valami elér majd…
A hullámok zaja is hangosabb… Ahogyan a habok egymásba zúgnak!
Egymással kavarognak, érzelmeiket élik, s egyre hangosabbak!
S a szikla megremeg alattam.. egyre nyugtalanabb… tajtékzik…
Ahogyan a habzó… gyönyörű hullámtenger a falának verődik…
Újra meg újra felkúszik a szikla falára… egymásba kapaszkodva…
S egyre meg egyre hangosabb, s hangosabb... s tombol már…
Tombol… remeg… tajtékzik… S cseppjei lassan arcomhoz érnek…
Arcomhoz érnek… s megremeg a szikla alattam… forró hevével…
Tép… s arcomba küldi az ég könnyeit… visszafordíthatatlanul…
S érzem, ahogy térdeim megremegnek… s testem a földre hull…
Szabó Erika, 2011.09.08. Orosháza