Radnai István:
TAVASZI AKT ALFÖLDI TÁJBAN
felhőkre fest a fák ecsetje
lágy jegenyék halványzöldje
elpirul rajta a sok barka
szétszóródik fénye dalos alkonyatba
tágul a kapuja az ég alja nyitva
hacsak a szél meg nem jön vonyítva
s kutyái tépik ruhámat a koncot
reccsennek az öreg csontok
bámész szememet alig hunyorítom
végpásztázik a komorló síkon
ha indulok már árnyékomra lépek
s kiszorulhat belőle a lélek
szélesen csitul az alföld horizontja
tágasságát csak egy-két nyárfa bontja
s ahol az árnyéka elfekszik
elsötétül máris a fehér szik
mint a magány oly sötét az ég is
várom hátha feljön egy csillaga mégis
alkonyi szél kutyája sem társam
elkushad feketén hogy már ne is lássam
de halljad tavasz-illat lebeg a légben
fülemüle trilla csábos esti dallam
osonó léptekkel közeledik halkan
alakjában téged máris látni véllek
illetlenül büszke meztelen tavaszban