Olyan mély gyönyörűséget kavart fel bennem,
Ahogy vidámságtól aranyló arcán mosoly áradt,
S mézízű hangján édes mesét szőtt, eközben
Egy pillanatnyi boldogság elfeledett hulláma
Dühtől tombolva mosta végig dermedt testem.
Tétován álltam, éles színek s tört emlékek
Rohantak meg, e képek csupa csalódásról szólnak.
Vajon egy újabb bánat lesz-e mit most érzek?
Túl sok a fájdalom, mik örömnek hitt percek voltak,
Mára kudarccal átitatott törmelékek.
Nem hagytak nyugodni a szikrázó szemei,
S átható tekintete zavarba, csapdába ejtett.
Talán ő az, kit kerestem, Ő az a férfi,
Aki képes lesz hű szeretetével a megrepedt
Bizalom könnyeit felejtésbe temetni.