Hétmérföldes csizmámban a Don-kanyarban
Írta: gufi Dátum: Október 10 2011 09:21:45
V
Csizmámnak sarkára vaspatkót verettem,
Talpára, marhabőr új talpat szegeztem,
Hajnalban indulok, nem kelt fel még a Nap,
Messzi Don-kanyarból hősi dal hívogat.
Teljes hír
A Don-kanyarban
Csizmámnak sarkára vaspatkót verettem,
Talpára, marhabőr új talpat szegeztem,
Hajnalban indulok, nem kelt fel még a Nap,
Messzi Don-kanyarból hősi dal hívogat.
Turulmadár kísér, Kárpátok völgyén át,
Messzeségben látom bércek magas csúcsát,
Ukrán megszállóké régóta e vidék,
Semmivé lett erre az Árpád ivadék.
Ukrán, rutén, magyar lakja e szép tájat,
Némelyekből sugárzik felém az utálat.
Kárpátok hágóit elérem már lassan,
Gödrös, rögös úton kissé elaléltam.
Szegett szárnyú madaram féltőn búcsút int,
Gondolatban súgom néki, várj madaram itt.
Távol már a haza, oly idegen e föld,
Hősök lába nyomán már kihajtott a zöld.
Kicsiny falvak, emberek, tájak, városok,
Figyelik a lépteim, bármerre is járok.
Oly nehezen nyílnak határok, sorompók,
Kérdően faggatnak ukránok, oroszok.
De én azért megyek, töretlen szándékom,
A doni vérmezőt meg kell látogatnom.
Nem gátolhat ebben senki ember fia,
Velem a jó Isten, mindennek tudója.
Közel van már a cél, kezd belsőm remegni,
Honvédőinknek vajh’ miért kellett halni?
Távol szép hazánktól, idegenek földjén,
Hóban, fagyban, sárban, perzselő nap tüzén.
Megyek kelet felé, elérem a folyót.
Hőseink is vajh’ ily szépnek látták a Dont?
Fenséges és nyugodt, folydogál csendesen,
Part menti nádasa ring lágyan, szelíden.
Borzolja a szellő a part menti fövenyt,
Őrzi múltnak fájdalmát, eltakarva mindent.
Sokat mesélhetne, de bénítja a tudat,
Látott sok-sok halált, látott borzalmakat.
Látta amint katonáink sorra fagytak meg,
Ki sem hűltek, már is varjak vájták szemüket.
Csizmáik, köpenyük bajtársak húzták le,
A szörnyű fagyhalált néhány így túlélte.
Mint útjelző halmok, a fagyott tetemek,
Ötven, száz méterre egymástól hevertek.
Jelezvén napnyugatra merre visz az út,
Tán az élők közül valaki hazajut.
Idézem elmémben szemtanúk szavait,
Folytatom utam, a látvány elszomorít.
Storozsevoje temetőjében kereszt,
Vigyázza a holtakat, őrzi lelküket.
Novo-Uspenkában kereszt az útszélen,
Seregünk elvérzett ebben a térségben.
Boldrievka sírkertje honvédekkel tele,
Nyolcezerháromszázhetvenöt nyughelye.
Rydkino emlékhely, központi temető,
Sírva tekint le rá naponta a teremtő.
Fekete gránitba tizenkétezer név,
A többi százezer vajon hol porlik még?
Fátyolos szemekkel olvasom a neveket,
Újólag kérdezem, vajon hogy történhetett?
Hősökként harcoltak nemzetünk fiai,
Dicső tetteiket nem fogjuk feledni.
Vissza a folyóhoz, könnyeimmel küzdve,
Istenem mondd! Miért kellett így lennie?
Nem felel senki, megnémult a víztükör,
Vöröslő napkorong a Don vizén tündököl.
Lassan alámerül, elnyeli a távol,
Búcsúzom a víztől, a susogó nádtól,
Néma harckocsitól, mely talapzatán áll,
Elhamvadt tüzét már nem szítja a halál.
Lábujjhegyen jő az est, ráborul a tájra,
Fülembe cseng a víz csendes csobogása,
Álom száll szememre, mint fáradt pillangó,
Bölcsődalt zúg a szél, ringat a Don folyó.
Reggel elindulok határokon által,
Kárpátok bércén találkozom a madárral,
Örömdalt vijjogva, szárnyra kél hevesen,
Körözve kísér a magas fellegekben.
Végre hazatértem, elfáradtam nagyon,
Vastag az út pora megkopott csizmámon.
Friss, fájó emlékek őrlik a lelkemet,
De él bennem a tudat, helyt állt a sereg.
Albert Ferenc