Az ébredő dolgok lágy neszében
terpeszkedőn rám köd gomolya ül,
fény-árnyék játék szökken az égbe
érzéseim nemezei közül.
Ölelésem tűhegyek fogadták,
a végtelent tártad egykor elém
alkudtál a hazugság oldalán,
hát most bújj az ürömbe feketén.
Még feltűnnek néha szőke képek,
de neked nem nyílik babérvirág,
fehér fürtök semmibe lépnek,
s viaszlevelük fals dalt intonál.
Hisz pillantásod meddő távlata,
hol vonz, hol eltaszít már magától,
s e tétova ingoványt látva ma,
tudd, hogy én nem félek a magánytól.
Az éveink vászontakaróját,
önmarcangolásunk telerótta,
vesztettél, de játékod manírját,
halál mossa le rólad, ha tudja.
Hubart Feri eszmefuttatására írtam, egy kicsit már hangvétel, de ez is egyféle búcsúzás.